Sziasztok! Kata vagyok, 23 éves, gyógytornász, és ferde a gerincem.
Amikor 9 éves voltam, vették észre rajtam a gerincferdülés első jeleit egy iskolai szűrővizsgálaton. Sajnos ekkor még senki nem hívta fel a szüleim figyelmét arra, hogy ez az állapot romolhat, így 1 évig szorgalmasan, ám szinte feleslegesen jártam heti többször gyógyúszásra, csoportos gyógytornára – amiről mai fejjel, és szakmabeliként már tudom, hogy nem elég.
10 éves koromra már 20 Cobb fok fölé ért a háti görbületem, és amikor ez kiderült, azonnal felírták a korzett kezelést a heti 2-2 gyógytorna és gyógyúszás mellé.
Emlékszem, ezen a nyáron, amikor a legelső fűzőm elkészült, nagyon sok harag, félelem és dac gyűlt bennem össze. Én is mondtam olyanokat – amiket szerintem ti is jó páran -, hogy “inkább műtsenek meg!”, tartottam tőle, hogy ha ebben az izében megyek szeptembertől a suliba, majd ki fognak csúfolni, és persze nem értettem, hogy “miért pont én?!”
Végül nem műtöttek meg, nem csúfoltak ki a többiek, és minden ok nélkül pont én voltam, akinek ez jutott. A fűzőimet 17 éves koromig hordtam, napi 23 órában. Volt minden, ami egy egészséges serdülőkorral együtt jár: sírások, hisztik, szerelmek, új barátságok, mély pontok és legszebb pillanatok. És hozzá egy kellemetlen, kemény, télen hideg, nyáron meleg, énformájú, ruha alól kéretlenül előkandikáló, hunyorgó tekinteteket és kíváncsiskodó kérdéseket generáló, szorosan ölelő haver. Nem én akartam, nem én tehettem róla, mégis vállalnom kellett ezt a köteléket. Azóta tudom: jó, hogy ez történt velem.
Amikor végre elkezdtem gyógytornászként dolgozni és gerincferdüléses gyerekeket kezelni, újra elfogott a vágy, hogy belebújjak a korzettembe és újra átéljem milyen amikor megtart, nyom, melegít, izzaszt. Szinte irigykedve néztem a kis pácienseimet és a szebbnél szebb műanyag csodáikat. Sokféle gyerekkel, fiatallal találkoztam: akik hordják, akik néha hordják, akiknek még csak lesz, és akiknek már régóta van. A közös bennük az, hogy óriási szükségük van támogatásra a motivációhoz. Nem is csoda, hiszen hosszú éveken át, mindennap, a legkülönfélébb szituációkban helyt állni és kitartani egyáltalán nem könnyű feladat.
Így hát elhatároztam, hogy szolidaritásból és bátorításként én is hordani fogom a régi kis haveromat. Elő is bányásztam odahaza az ágyneműtartó mélyéről a legutolsó fűzőmet és vígan belebújtam! Na jó, nem olyan vígan… Nem is tudom miért gondoltam, hogy olyan szorosra tudom majd húzni a csatokat, mint régen. Végül némi akut légzési elégtelenségért cserébe és kevéske bűntudatot okozva az elmúlt évek finom vacsorái iránt – sikerült. De éreztem, hogy ez így nem lesz az igazi.
Szerencsére, ma egy olyan remek csapatban dolgozhatok, ahol az orvos, az ortopéd műszerész és a gyógytornász főnököm megértette, hogy miért szeretnék felnőtt fejjel új korzettet (természetesen nem a beteges vágyódásra, hanem a gyerekeknek való példamutatásra gondolok), és segítettek létrehozni azt. Azóta felveszem-leteszem, néha magammal viszem, benne alszok, megmutatom másoknak, és ami talán a legmeglepőbb: szeretem.
Idén júniusban – mivel június a scoliosis hónapja – úgy döntöttem, hogy egy még mazochistább ötlettel rukkolok elő. Szeretném felhívni az emberek figyelmét a gerincferdülés néha láthatatlan és mégis kézzel fogható problémáira. Többször gondolkodtam azon, hogy ha újra 10 éves lennék máshogy csinálnám az egészet. Na, most itt az alkalom! Újra beállok a páncélosok közé!
A Kata-Korzett-Kihívás lényege, hogy 30 napig fogom mindennap legalább 12 órát viselni a fűzőmet, és kipróbálok olyan dolgokat is, amiket annak idején nem mertem. Vagy azért, mert nem volt elég önbizalmam, vagy mert túlságosan is érdekelt azt, hogy mit gondolnak rólam mások.
Szeretném, ha sokatok bátorítást és erőt tudna meríteni a történeteimből, és még boldogabb lennék, ha megosztanátok a Ti személyes tapasztalataitokat is!
Arra buzdítok minden scoli-hőst, hogy lépjetek előre, mutassátok meg magatokat, és legyetek büszkék arra, amilyenek vagytok!
Aki pedig maga nem érintett, annak lehetősége legyen jobban megismerni, hogy mi van egy-egy fűző, egy-egy gerincferdülés mögött és ahelyett, hogy megbámulják az utcán a fura műanyag “mellénybe” bújt társaikat, mosolyogjanak rájuk. Tudva, hogy min mennek keresztül, elismerve az erőfeszítéseiket, és biztatva őket, hogy menni fog!
Ha van kedvetek, tartsatok velem ezen az úton, kövessétek a bejegyzéseimet, és osszátok meg, hogy minél több mindenkihez eljusson!
Legyetek Ti is aktivistái a scoliosis megismertetését célzó hónapnak! Írjátok meg, Nektek milyen emléketek van arról a napról, amikor legelőször hallottatok a korzettről! Mi volt, ami először eszetekbe jutott, amikor a doktor/doktornő elmagyarázta, hogy mi is ez valójában? A gyermeked, testvéred, barátod, ismerősöd gerincferdüléses? Várom a Ti kommentjeiteket is!
Amíg ezt a bejegyzést írtam a fűzőmben ülve össze-vissza nyomódva, és azon gondolkozva, hogy komolyan nem vagyok normális, hogy ezt bevállaltam, de rátok gondolva óriási szeretettel:
Kata
szerző:
Fehér Kata gyógytornász
Kapcsolódó cikkek:
Blog-kihívás teljesítve
tovább
Mindenhol jó, de a legjobb Schrotthon?
tovább
Kata-Korzett-Kihívás – avagy 30 nap a scoli körül 2.nap
tovább
Kata-Korzett-Kihívás – avagy 30 nap a scoli körül 1.nap
tovább
